Az utóbbi pár napban csúcsokat döntöttem. Nagyon sokan megnézték a blogomat, olvasták írásaimat, véleményezték, amit írtam. Örültem. Ugyanakkor volt pár hívásom, ami elgondolkoztatott. Életem során mindig a már egyik írásomban leírt bizalmi elv tényezőit követtem. Nem bántam meg, mert az őszinteség, nyíltság nálam alap, így most sem okozott meglepetést, hogy vannak, akik ezt nehezen viselik. Nekem ez megy. Megkérdeznek valamiről. őszintén válaszolok még akkor is, ha nem azonos a véleményem a kérdezőével. 

A 90-es évek elején, amikor a multik bejöttek Magyarországra, szokatlan volt, hogy a külföldiek lépten-nyomon megkérdezték a tipikus, sztereotip mondatot - How are you?, amire nem is vártak választ, hiszen csak azt kellett mondani, köszönöm jól, és már robogott mindenki tovább a dolgára. Néha eltöprengtem mi lett volna, ha elkezdtem volna mondani mi minden jár a fejemben. Valószínűleg elájultak volna. Ma már tudom, hogy ez náluk a kapcsolattartás minimuma, és ettől úgy gondolják, megtették az udvariasság jegyében, ami szükséges. Nálunk máshogy van, ha egy magyar megkérdezi a másikat - hogy vagy? -és a kapcsolat engedi, a másik pár mondatban utal arra, milyen is a közérzete valójában. Persze vannak olyan helyzetek, érzelmi szituációk, amikor zsigerből tudom, hogy az udvariasság, az együttérzés megnyilvánulása nem teszi lehetővé a direkt őszinteséget, és ilyenkor - a légy udvarias, hazudj! - használ. Később, amikor nincs helyzet, vissza lehet térni az adott dolgokra, és megbeszélhetjük, a mit ,miértet.

A legutóbbi véleményemmel kivertem a biztosítékot, mert nem helyeseltem a női vezetők kampányának jó pár elemét. Páran nem vették jó néven, és szokásos magyar módon, a legjobb védekezés a támadás, sértődötten reagáltak. Mi ilyenkor a helyes magatartás? Ezt is a multiktól tanultam. Nem kell magyarázkodni. Meghallgattam a véleményt, és megállapítottam, hogy számos állítással nem értek egyet. Ennyi. A magyar nagyon nehezen viseli a kritikát, mert mindent személyes támadásnak vél, pedig csak arról van szó, hogy mást gondolunk arról a dologról és kész. Az eltérő álláspont kezelése kiemelt technika, képesség, készség, melyet a tárgyalástechnikát igénylő szakmákban külön tanítanak. Megrendelő és beszállító, szolgáltató és ügyfél közötti kapcsolatban nap, mint nap előforduló helyzet, amit okosan, higgadtan, célratörően és hatékonyan kell kezelni. Sőt, némely esetben a hiba elismerése, segít a megoldásban, mert az erősek erénye, hogy néha hibát is véthetnek. 

Az őszinte, nem bántó vélemény támogatja az adott témát, és még több elemét hozhatja felszínre, amire addig nem is gondoltak korábban. Ezt nevezik építő kritikának. Koromnál és tapasztalatomnál fogva úgy döntöttem, kimondom, amit gondolok, és nem rejtem véka alá véleményemet, pláne egy ilyen, női vezetőket érintő kérdésben, ami évtizedek óta szívügyem, tehát közel áll hozzám, nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is. A tudatos véleményformálás fejleszti az egyéniséget, hitelessé tesz, bár megoszthatja a témával foglalkozókat. Sebaj, a vita, az eltérő vélemények előbbre visznek, többen odafigyelnek azok közül is, akik eddig csak átsiklottak a téma felett. Ez a cél, közösen segíteni, hogy azok a nők, akik akarnak és alkalmasak arra, hogy vezetők legyenek megkapják a lehetőséget, hogy azokká is váljanak. Akik a kampány arcai, mindegyikük bizonyított, határozottak, magabiztosak, rátermettek és már most felső vezetők. Miért állnak ki a téma mellett? Azért, hogy még több női vezető legyen, ami ma Magyarországon nem könnyű feladat. Földünk fejlett országai sokkal előbbre járnak ebben a témában is, mivel az egyenlőbb esélyek náluk nemcsak szólam, hanem tettek is követik a felismerést.

Ugyanakkor tiszteljük azokat a nőket, akik nem akarnak vezetők lenni, hanem az élet más területein munkájukban és otthoni életükben helytállva bizonyítanak. Nem mindenki akar vezető lenni, ez így van sok férfi és nő esetében is, mert a vezetés különleges képesség, nem mindenki rendelkezik vele. Ők is értéket alkotnak, nem kisebbek, kevesebbek a vezetőknél. Nem árt erről említést tenni, és nem feledni az ő érdemeiket sem.

Mi következik ebből? Merjünk bátran, határozottan véleményt nyilvánítani, kimondani, amit gondolunk, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem mindenkinek tetszik majd. Jó érzés szabadon, nem egymás között pusmogva elrejteni, mit is gondolunk igazán. Ha így teszünk folyamatosan, akkor ez életformává válhat, és a lelki szabadság növeli önbizalmunkat és nyitottabbak leszünk a másik véleményére is. Most erre nagy szükség van, az online világ segít is, meg nem is e képességünk fejlesztésében. Megírhatjuk, amit gondolunk, mert nem látjuk az arcokat, nem vesszük a testbeszéd megannyi jelét, melyek a legfontosabb visszajelzések a személyes kapcsolatban. Nem számít, minden csoda három napig tart, jön a következő üzenet, levél, és már el is felejtjük mi történt egy héttel ezelőtt. Rohanunk, hova, sehová, mivel éppen karanténban, itthon, home office-ban vagyunk.

Most talán több idő van az ülepedésre, amikor magunkba szállva halljuk a belső hangot, mikor, mit teszünk helyesen, hogy előbbre vigyünk egy ügyet, legyen az a női vezetők témája vagy éppen a víruskezelés kérdése. Gondolkodjunk, alkossunk véleményt, és mondjuk ki. Rajta, kezdhetjük már ma is.

Üdvözlettel, Csík Klára