A HOF is  gyakori téma, a jelenség mindennapjaink részévé vált. Érdekes módon a magyar tulajdonban levő cégek életében a vírus nem hozott akkora változást ebből a szempontból, mint például a nemzetközi illetőségű, itthoni leányvállalataik munkastílusában. A vírustól való félelem átjárta a világot, és sokan rettegtek attól, mi lesz, ha elkapják.  Joggal. Tudom, könnyen beszélünk, a mi családunkban nem volt halálos a megbetegedés. Mi is átestünk rajta idén nyár közepén, szerencsére a könnyített variáción és a július első két hete ennek jegyében telt. Öt nap karantén, torokfájás, kis hőemelkedés, gyenge közérzet, de elmúlt. Itthon maradtunk.

Az itthon maradás, az itthonról végzett munka – a home office – kezdetben szokatlan volt, bár sok cég már évekkel korábban lazított a merev, bent kell lenni a munkahelyen szabályozáson, és péntekenként lehetőséget adtak az otthonról dolgozásra. Három éve pedig jött a szigorú karantén, de hova is mentünk volna. Maszkviselés, fertőtlenítés ezerrel, szinte túlzásba vive az aggódást.

Lassan vagy gyorsan, ki hogyan, megszoktuk az otthoni munkavégzést, mely ma már rutinná vált. Változott a szabályozás , két nap bejárás, értekezletek, személyes jelenlét, majd három nap otthoni munka. Ahány cég, annyiféle megoldás. Bevált módszerek, működnek. A hatékonyság jegyében, kevesebbet kell közlekedni, dugóban állni, nem kopik az autógumi, kisebb a légszennyezés. Nem is beszélve az irodai egyéb költségek csökkenéséről. Okosan kitalálták, hogyan lehet úgy spórolni, hogy közben a teljesítmény fokozódjon és a nyereség növekedjen.

Ahogyan írtam, a magyar cégek nem így szocializálódtak, náluk a vírus nem hozott lényeges változást, csak ha beteg lett valaki, de volt olyan cég, ahol ez sem rendítette meg a bejárást. Végezték a napi munkát, ahogyan máskor. Vírus ide vagy oda, a munkának mennie kell és munkávégzést úgy lehet felügyelni, ha bent van a dolgozó és látják, mit csinál. Az iskolákban is terjedt a vírus meg a HOF és még ma is van, ahol eszerint zajlanak az órák, bár mostanra enyhült a nyomás ilyen téren.

A fóbia szó, a rögzült és káros hatásra utal, amikor valaki nem tud szabadulni bizonyos beidegződéstől, legyen az akár a HOF is. Sokan rosszul élik meg a bezártságot,még akkor is ha egész nap a képernyő előtt ülnek és megbeszéléseken vesznek részt. Ez is megárthat, ha nem iktatunk be egy kis testmozgást, levegőzést, az agy sem bírja, a test meg pláne nem, a hosszútávú megpróbáltatást.

Persze már nem probléma, hogy itthonról dolgozunk, sőt élvezzük az előnyeit is, ha jó szervezzük életünket és tennivalóinkat. Elvégezhetünk apróbb házi munkákat, élvezhetjük azt a környezetet, amit szeretünk, ha szerencsénk van, akár kertben is lehetünk a ház körül. Persze ha kicsi a lakás és sokan osztoznak rajta, a közérzet nem annyira kellemes, és van, aki ezért jár be dolgozni szívesebben, mert a körülmények jobbak, mint otthon.

Ugyanakkor a lélekre, a munkamorálra nézve a hatás már nem ilyen pozitív. Elmaradnak a jó kis dumcsi partik, a közös cigizés vagy éppen kávézás és a laptopon együtt vagyunk metódus kissé száraz, nem adja azt az élményt, amire vágyunk. Sokan reggel együtt kávéznak a számítógép előtt és beszélgetnek a képernyőn keresztül látva egymást. Pótléknak nem rossz, de hol van ez az igazi együtt kávézáshoz képest.

Az emberi kapcsolatokra gyakorolt HOF hatás siralmas, mivé leszünk, merre halad a világ. Először mobiltelefonok vették át  az uralmat felettünk, nélkülük már elképzelhetetlen az élet és hiányérzetünk van, ha otthon felejtjük és inkább vissza megyünk érte, nehogy lemaradjunk valamiről.  Hétvégi filmnézésre javaslom ebben a témában a Mr.Harrigan telefonja c. filmet a Netflix-en, mely éppen ezt a témát boncolgatja, egyik kedvenc színészem Donald Sutherland  figyelemreméltó játékának köszönhetően.

Nem elég  a mobil, a számítógép az egyes platformok, közösségi oldalak ma már megkerülhetetlen elemei a kommunikációnak. Mi lesz a jövő, itthon maradunk a munkahelyről és a közösségi életből is, 1-2-3 nap HO  és a vége akár  teljes heti otthon maradás is lehet. Nem kell a nyugdíjas évekre várni, összefolynak a napok, hetek hónapok és már vége is az évnek.

Jó ez nekünk?, -kit érdekel. Foglalkozunk a témával, beszélünk róla, de a változás elkerülhetetlen. Madách látnokként–  Az ember tragédiája írásakor már gondolt erre, a falanszter típusú életre, találkozásokra, melyek ingerszegények és sekélyessé teszik az élvezetes eddig személyes találkozásra épülő kapcsolatokat.

Gyors elérés, azonnali információhoz jutás, napra és percre készség megannyi előny, de elmarad az elmélkedés a magunkba mélyülés, ülepedés, a társas lét, a közösség, melynek embert formáló ereje vitathatatlan. Minek menjek bárhová, amikor rendelkezésünkre áll minden, otthon, szinte nem is kell kimozdulnunk.

Mégis a pszichiáterek, terapeuták, jógaoktatók reneszánszukat élik, a sok depressziós, elkeseredett páciens, ügyfél, ellátásra szorul. Sokan csak kibeszélni akarják magukat, mi van velük és ehhez keresnek társat, amit korábban más módon például a munkahelyen találtak meg.

Merre haladunk, haladás -ez egyáltalán  vagy éppen visszafelé fejlődünk. Ez vár a gyerekeinkre, unokáinkra és a később születő nemzedékekre, a fenntarthatóság a megszokott, ismert értelmezéshez képest más megfogalmazást és tartalmat nyer.

Nem örülök neki, szeretem a hangokat, a testbeszéd megnyilvánulásait,  az érzelemmel teli gesztikulációt, a jóízű párbeszédeket, olykor vitákat, melyek előbbre visznek. Hiányzik a szemkontaktus, amiből minden különösebb teszt nélkül megállapítható, ki, milyen valójában. Az értelem megcsillanásáról nem is beszélek, ami a monitoron keresztül is átjöhet ,de igazán az emberi természet és jellem értékeiről csak személyesen lehet meggyőződni.

Próbálom erőltetni a dolgot, de a családban is tudom, kivel ,hogyan lehet kapcsolatot teremteni. Van, aki csak messengeren keresztül elérhető, vagy sms kell, hogy tudassam, élek. Az idősebb családtagok még keresik  a telefonos, beszélgetős kontaktust, de én inkább a  személyes találkozást részesítem előnyben, plusz ha még egy jó kaja is társul hozzá, még teljesebb az élvezet.

Mi következik ebből, változunk, változik a kapcsolatrendszer, a kommunikáció, az információáramlás. Értem, és tudomásul veszem, de nem felhőtlen az e feletti örömöm , látva ezt a kvázi technikai fejlődésnek nevezett folyamatot.

Kellemesebb, élménydúsabb egy személyes találkozás, beszélgetés, ami után energiával feltöltődve élvezem az őszi napsütést, és arra gondolok, de jó, hogy nekem, nekünk még megadatott, hogy nem a telefont néztük fiatalkorunkban állandóan, hanem vártuk a találkozás idejét, hogy ne csak a képernyőn láthassuk és hallhassuk egymást.