Számomra ez a város a világ közepe. Több mint 35 éve voltam ott először és már akkor elvarázsolt. Amikor először voltam ott, kapkodtam a fejem a sok látnivalótól, azóta is vannak kedvenc helyeink életem párjával, ahova vissza-vissza járunk.

Most, amikor végre szabadulnak a vírus béklyói már jó előre megszerveztem az utat, hogy újra átélhessük a korábbi évek élményét. Jegyfoglalás, maradunk a nagy nemzeti légitársaságnál, mivel tapasztalatunk szerint a fapados gépek árai sem igazán fapadosak már. Mire a végső árkalkuláció kialakul már szinte egyformák az árak társaságtól függetlenül. Csomag persze kell, mert egy kis shopping mindig jöhet. 3 éve jártunk ott utoljára és most ugyanazzal az izgalommal készültem, mint, amikor először mentünk. Pláne sok dolog megváltozott az utóbbi időszakban, kíváncsian vártam, mi lesz. Lett is, mivel az út előtti napon jött az e-mail, a lefoglalt járatot törölték és módosították az indulási időpontokat is. Variálás, persze a helyért is fizettünk, tehát ragaszkodtunk hozzá. Ok, elfogadtuk a nem túl kedvező új indulási és érkezési időpont variációt, lesz, ami lesz.

Időben elindultunk, a repülőbe is beszálltunk, majd 50 perces várakozás után végre elindultunk. Maszkot nem kötelező viselni, de aki úgy gondolja, fő az óvatosság, felveheti. Egy ideig rajtunk volt, majd mi is levettük. Kevesebb a személyzet, de nincs is rá szükség, mert enni nem adnak, kis üveg ásványvíz és egy csomag chips az ellátmány. Körbejárnak, gyűjtenek az ukránoknak, kevés sikerrel. Végre csőre érkezünk és kezdődik a több km-es gyalogtúra az útlevél ellenőrző pontig, mely a Brexit miatt visszahozza a régi emlékeket. Kígyózik a sor, a végén elektronikus ellenőrző gép, mely az útlevelet nézi és fénykép is készül rólunk. Spórolnak az élőmunkával, alig látni alkalmazottat. Mire ezzel végzünk már gurul körbe a csomag, szerencsére megérkezett.

Tódulunk kifelé, sok a taxi, ügyelnek a környezetvédelemre, elekromos taxik mindenhol. Irány a hotel, elfoglaljuk a szobát és már indulunk is, vár London, a város. Vacsora, ahol a pincérnő orosz nemzetiségü az ukrán határtól nem messze lakik a rokonság, akik üzentek, nehogy haza menjen, nem biztonságos.

Másnap múzeum látogatás, Van Gogh – napraforgó képe nélkül boldogtalanok lennénk, tolong a nép, több,mint 100 nemzet tagjai élnek békésen együtt az országban. Itt nem számít a bőrszín, a vallás, jól megférnek a különböző kultúrák együtt.

Utána beülünk egy kellemes bisztróba, ahol rendelünk, miután kiválasztottuk  a megfelelő ételt. Mondhatják magyarul is, szól egy kellemes magyar hang, egy fiatalember, aki Sátoraljaújhelyről érkezett. Rögtön szóba elegyedünk, máris meséli,  itt a menyasszonya is, aki rögtön odajön. Jól érzik magukat, jó az élet Londonban. Nyáron lesz a lagzi, persze itthon, alig várják. Mi lesz utána még nem tudják, de valószínűleg visszajönnek, bár igazán otthon magyar földön érzik magukat. Jól keresnek, van miből takarékoskodni, eltenni a kezdőtőkét a közös életre. Egy pohár pezsgővel koccintunk jövőjükre, egészségükre, magyar szokás szerint. Megyünk tovább, szinte mindenhol belebotlunk a régióból érkezett  vagy éppen magyar emberekre, elsősorban fiatalokba, akik itt találják meg a boldogulást, de úgy gondolják, hogy idővel végre hazajöhetnek. Mikor kerül erre sor, az attól függ, mennyi kell egy itthoni élet kezdésére, amire ha itthon maradnának, csak később lenne esélyük. Céljaik világosak, megszerezni az önálló egzisztenciához szükséges tőkét és abból elindulni, ha lehet itthon, Magyarországon. Aki élt külföldön tudja, a befogadás nem erőssége az idegen kultúráknak, bármelyik országról beszélünk, inkább az elfogadás az, ami segíti a beilleszkedést. Tudják, mit miért tesznek, az ambíció, a tenni akarás az, ami hajtja őket.

Másnap kirándultunk, isteni idő volt, napsütés, 22 fok, igazi nyárias hangulat. Kinézzük a térképen, melyik buszra szálljunk és el is érjük Kenwood houset, mely a londoni rózsadombon van. Érdemes ellátogatni ide, mert közel a város és gyönyörű a ház és a kertje is, csodálatos panorámával  a városra. Lord Mansfield hétvégi házikója ez, aki London főbírája volt. Ma sok százan élvezik a kertet, csodálják a mindenki számára ingyenesen látogatható házat, ahol Vermeer és Rembrandt kép is látható. Sokan piknikeznek, ülnek vagy fekszenek a fűvön, esznek –isznak, jól mulatnak. A legjobb a londoni életben, érezni a nyugodt elégedettséget, az élet élvezetét, a jókedvet, a jól megférünk egymással atmoszférát. Nem rohangálnak, szlengesen – egymás belével, örülnek az életnek, a napsütésnek.

Egyszercsak újra magyar szóra leszünk figyelmesek és a magyar zászlóra. Gyülekezőhely alakul, formálódik a londoni magyar közösség, a gyerekek játszanak, kezdődik a hangos magyar terefere. Jó együtt és végre nem azt érzem, mint sokszor, amikor külföldön járok, ha magyar szó hangzik, a másik magyar inkább elfordul, csak ne kelljen kapcsolatba kerülni a másik magyarral.

Van persze most is ilyen eset, de a nagyszámú magyar most, hogy már félig idetartozónak érzi magát tudja, hogy a londoni magyar számára az összetartozás, az egymás támogatása fontos. Nem vagy egyedül, bárhol legyünk, a magyarságunk összetartó erő, nemre, vallásra vagy éppen politikai meggyőződésre való tekintet nélkül. Mindannyian magyarok vagyunk. Itthon vagy Londonban otthon, nem ez a lényeg, boldoguljunk, minél több lehetőséget találva, itthon.

Este indulunk hazafelé, megint repülőtér, késik a járat, kókadozunk, már szinte csak magyarok vagyunk a váróban. Összemosolygunk, csak végre egyszer hazaérjünk, biztatjuk egymást. Éjjel két óra után valóban magyar földön állunk, mehetünk haza, mert valóban mindenütt jó, de legjobb itthon.

Számomra ez  Budapestet és nem Londont jelenti, de megértem azokat, akik akár időlegesen máshol keresik a boldogulást.