Szeptember nálunk még a nyár hónapja, mert általában ilyenkor indulunk útnak, amikor már legtöbben hazajöttek a nyári szabadságról. Felnőttek a gyerekek, már lassan az unokák is, hova sietnénk. Az igaz, hogy dolgozunk ezerrel, mert a munka szenvedélyünkké és életformánkká vált. Szeretjük, amit csinálunk, lelkesedésünk töretlen, amíg van megbízás tesszük a dolgunkat, ami manapság anyagilag is jól jön a költségek növekedése láttán. A munka megvár, de a forró drót fennforgás esetére külhonban is működik hála a technikának.

Így történt ez idén is, immár sokadszor indultunk Törökországba, de idén nemcsak nyaralni, hanem Isztambulba várost nézni is. Már régóta terveztük, hogy nemcsak a tengerpart nyújtotta pihenésre szánunk időt, hanem előtte megállunk a török megapoliszban és körülnézünk. A terv készen volt, követte a tett, első menetben a repülőjegy foglalás, ami a mostani nyáron sokak idegzetét megtépázta. Az ár csak az egyik faktor, a menetrend a másik. Idejekorán foglaltam, fizettem, ami jó döntés volt, látva az árak alakulását. A hónapok teltével emelkedtek az árak jelentősen és a menetrend is legalább háromszor változott az utazás napjáig, a géptípus úgyszintén.

Lassan belegabalyodtam az adatok tömegébe, de sikerült megjegyezni, mikor is indulunk, honnan -hová és melyik ülés lesz a miénk. A nagyobb lábhely szempont, tehát erre is áldozunk. Ok, ez a része pipa, de hol lakjunk. Én vagyok az utazás felelős, egyik kedvenc esti programom a megfelelő szállás megtalálása, bárhova megyünk a világban. Most is ez történt. Böngészés, foglalás, törlés, újrafoglalás. Végül a belvárosban levő hotelt választottam, mely 5 perc gyaloglásra volt a Kék Mecsettől, a Haia Sofiától és 10 percre a Topkapi palotától. Mire minden meglett, lassan nyár közepe volt, amikor a Covid levett bennünket a lábunkról.

Sorsszerű, éppen nézegettem, mikor adassuk be a negyedik oltást, amikor előjöttek a tünetek. Én voltam a bűnös, aki a vírust behozta a családba és szépen körbejárt az idősebb generáció tagjai között. Aggódtam nővérem egészségéért, aki két szívműtéten van túl, mi lesz, de jól imádkoztam. Megúsztuk enyhe tünetekkel és egy hét után, már csak a gyengeség maradt mellékhatásként, mely a punnyadt melegben pihenésre kényszerített bennünket pár napra.

Ezen is túl voltunk, készülhettünk az útra. Hajnali ébredés, gyors viráglocsolás, indulhatunk. A török légitársaság az utóbbi pár évben méltán tett jó hírnévre szert, gyors beszállás, udvarias kiszolgálás, még reggeli is volt, fel és leszállás, ami kissé katonásra sikerült,- jelezte megérkeztünk.

Aki volt már, tudja, a törökök is imádják a nagyságot hangsúlyozni, ez jellemző az új repülőtérre is, jó láb kell hozzá és sok türelem, hogy a 3-4 km-es gyalogtávot a kaputól a csomagkiadásig vagy éppen az átszállásig megtegyük. Sikerült. Telefonom segítségével számolom a napi lépésszámot és   elcsodálkoztam a több ezres számon. Transfert is rendeltem,hogy biztos legyen fuvar a városköponttól,több mint 50 km-re levő reptérről. Igazi keleti bazár hangulat fogadott már az előcsarnokban, bele is került félórába mire kiderült, ki és mivel visz bennünket a városba.

Közben köszöntések, örömmel gyakorlom a megtanult török szavakat, melyek kedves viszonzásra találnak. Méltányolják igyekezetemet, melyet magyaros elkanyarintás követ, ha éppen arra van szükség stresszoldóként. Mehetünk, paripa megvan, fegyverre meg nincs szükség. Honnan jöttetek, kérdezi a sofőr és boldogan mondom, magyarok vagyunk. Már a szó is büszkeséggel és önérzettel tölt el. Magyarisztán, mondja a török férfi és mosollyal kérdezi, Mária, mivel szerintük, minden magyar nő neve, Mária. Ráhagyom, hagyom, hadd örüljön. Dugó, dugó hátán, mikor végre megérkezünk.

Check -in – recepciós pult, ahol feltűnik egy  magas. arab férfi, megfelelő, hagyományos viseletben és angolul intézkedik. Megkaptuk a szobát, utcára néz, szeretem a nyüzsgést. Éttermek egymás mellett, utcára néző teraszok, pár centire az autó forgalomtól. Felhozzák a csomagokat, a kisfiú örül a baksisnak és lelkesen mutatja telefonjában az arcképet, melyre mutogat, majd páromra, miszerint kiköpött Kemal Atatürk. Jó ha van alteregónk, pláne ha az adott ország uralkodójáról van szó. Férjem nem annyira lelkesedik, de tűri a barátság ilyetén megnyilvánulását.

Kipakolás, rend a lelke mindennek, indulhatunk vacsorázni, persze egy hagyományos ottoman étterembe. Ízlelgetjük az idegen, de mégis ismerős ízeket, sok közös vonásunk van a törökökkel, nem véletlen. 150 év nyomai ma is érződnek, közös szavak, írásjelek, ételek kapcsán.

Másnap reggel a tetőn reggelizünk, csodás a kilátás, elfogadható a kaja, isszuk a teát. Társaságot kapunk, a mellettünk levő asztalhoz telepedik le a recepción megjegyzett arab férfi 4 feleségével. Teljes a takarás, csak a szemük látszik, így is tudunk üzenni egymásnak, szemkontaktus révén, mosolyognak rám én vissza széles vigyorral. A hosszú, fekete ruha alatt márkás sportcipő és farmer. Csevegnek, láthatóan élvezik az együttlétet.  Férjem figyelmeztet, nehogy fotózni merjem őket, mert kész a diplomáciai konfliktus, pedig nagyon örültem volna egy csoportképnek, velük. Ők is készültek a városnézésre.

Elindultunk a Kék Mecset felé, valóban közel volt. Kedvenc sport tevékenységem külföldön, hogy segítek közös képet készíteni turistáknak. Rögtön magyarokba botlottunk, akik szintén Isztambulban túristáskodtak. Tudjuk, mindenhol lehet magyarokkal találkozni és külföldön a legtöbb esetben kedvesebbek vagyunk egymással, mint szokásosan.

Kihagyhatatlan a nagy bazár, ahol megcsodálhattuk a színes csempékkel kirakott folyosókat. Korán volt még, nem volt tömeg és egy kedves jelenet szemlélői lehettünk, ahogyan 8 török férfi próbált segíteni, egy a tetőn rekedt cicának. Mindenki segíteni akart valahogyan, egymást biztatták, ki, mit tegyen. Nem véletlen, hogy dokumentumfilm is készült Isztambul macskái címmel, érdemes megnézni.

Négy napos városnézés után, mely alatt részünk volt háremnézéstől, Boszporuszon hajókázáson át, hastánc showig sok mindenben. A nemzetköziség áthatja a város hangulatát, jól megférnek egymással. A hastáncos történetesen egy szép szőke, orosz lány volt, aki kellő átéléssel ringatta csípőjét, majd összegyűjtötte a megérdemelt bonust.

Pár nap eltelte uátn indultunk tovább Antalya felé repülővel, ahova 3-4 órával előbb ki kell menni, a hosszú sorban állás miatt. Szerencsénkre sikerült, és elértük a gépet. A tengerpart mesés, tíz napig felhőt sem láttunk, jöhetett a napfürdőzés, a természetes D vitamin kúra. A hotelek jó része orosz tulajdonban van, sok az orosz vendég, mely a török nyelv gyakorlása mellett az orosz szókincset is előhozta. A személyzet tagjai sokszor a korábbi orosz tagköztársaságaiból jöttek, tiszta nemzetközi kavalkád.

A kisvárosi, helyi piac, a magyart jól ismeri, rögtön, a kicsi, nem drága felhívással ajánlották portékáikat. Nemcsak másolatok tömegét kínálják, az igényes, török, minőségi pamut áru is ott van, melyből jó válogatni, akár táskáról, akár pólóról legyen szó.

A pihenés után jó volt hazajönni és folytatni a mindennapi, megszokott életet, még akkor is, ha tudjuk az élet nem habostorta, de ha igyekszünk megtalálni benne a sikerélményt, mely segít a napi tennivalók megoldásában.

Őrizzük a törökök magyarok iránti kedvességét, mely mutatja a magyar értékeket, melyekre  minden helyzetben büszkék vagyunk.