Mostanában többen írtak a témáról, de ahányan vagyunk annyiféleképpen látjuk ezt a dolgot, ami természetes. Kezdjük az elején. Vasárnapi ebéd, már családokon belül sincs véleményegyezés, nagy hévvel vitatkozunk, mindenki a saját igazáról próbálja meggyőzni a másikat. Minden előfordul pro és kontra, ellene és mellette, egy igaz van, a sajátod, mert mindegyikünk meggyőződése tántoríthatatlan. Nem engedünk a 21-ből. Érvek és kontraérvek, de már ezt megszokhattuk.
Ilyenek vagyunk, magyarok. Széttárjuk kezünket, mit tehetünk. Így vagyunk kódolva ezer éve. Hát akkor, mi lesz, hogyan tovább. Tanulhatnánk, de nem tanulunk. Nem egyszer, hanem már sokadszor esünk ugyanabba a hibába és csak legyintünk. Ugyan már, minek vannak annyira oda, majdcsak lesz valahogy, mindig így volt.
Az igaz, hogy senki sem vitatja a magyarok különleges tehetségét ahhoz is, hogy mindenről és mindenkiről van véleményünk, és ennek hangot adunk. Ezért nem tudnak velünk mit kezdeni a nyugati országok, akik még mindig nem értik ezt a régiót, mert nem így szocializálódtak. Az igaz, hogy nem is akarnak olykor megérteni bennünket, ők is szajkózzák a maguk igazát. A demokrácia számukra szent dolog és elvárják ezt a szemléletet a velük együttműködő országoktól is. Na, ezt várhatják. A magyar virtus, talentum, kreativitás mindig tud egy új megoldást, lehetőséget produkálni, anélkül, hogy különösebben megerőltetnénk magunkat. Jön zsigerből. Azután csodálkozunk és azt mondják, már megint ezek a magyarok, akik nem hajlandók beállni a sorba. Az más kérdés, hogy többször, később követnek bennünket, de ezt sosem fogják elismerni, mivel nem ők találták ki.
Utána persze mi is csodálkozunk, hogy a reakció számunkra nem kedvező , ha ti így - mi meg úgy riposzttal élve, ez a játék már közel húsz éve folyik. Sikerült megutáltatnunk magunkat szinte mindenkivel, - tudjuk például a törökök kivétel – vonatkozik ez a környező országokra és a nyugati félteke vezetőivel is. Kicsik vagyunk, de agyban erősek. Legalábbis az érdekképviselet jópár területén, ami a gyarapodást illeti.
A jövőkép nem rózsás, szorongunk, várakozunk, reménykedünk. Az élet közben drágul, húzzuk össze a nadrágszíjat és saját kis közegünk, a család helyzetének megvédése áll a központban. Még inkább a saját, olykor önös érdekek kerülnek előtérbe, a közös gondolkodásról és cselekvésről már alig van szó. Ez is magyar sajátosság – én – én és én, majd hosszú szünet után jöhet a MI, mely magatartás régóta meghatározza életünket. Most sincs másképp.
Lehet véleménynyilvánítás, tömegmegmozdulás, vagy akár tüntetés. Sokan kivonulnak, a többiek meg a partvonalról figyelik, mi lesz a vége. Maximum dudálnak és integetnek, a részvétel már más lapra tartozik. Miért éppen én, csinálja vagy éppen kezdje a másik. Utána majd meglátjuk. -A kivárás, a másikra mutogatás szintén magyar sajátosság.
Névtelen bejelentésekkel sem vagyunk híján, ami számomra érthetetlen eljárás. Vállalni a felelősséget, a következményeket, elvárható emberi, becsület, tisztesség kérdése. Ha nem vagyunk képesek rá, akkor jobb a hallgatás, legalább ne ártsunk a másiknak. Külföldön is ismernek bennünket erről az oldalunkról is, tehát ilyen esetben csak legyintenek, ha máshol történne az számít, de a magyaroktól ez megszokott, mondják. Tudvalevő, hogy a második világháborúban itt volt a legtöbb névtelen feljelentés.
Tehát nem változunk, újra és újra ugyanaz a gödör, pedig bíztam benne, hogy idősebb koromat békében és nyugalomban tölthetem. Tévedtem. Jött a vírus, utána a háború, árspirál, nehezebb körülmények, a nyugodtnak vélt idősebb kor, ma elmarad. Ez van, nincs mit tenni, tárjuk szét a kezünket és várjuk a mi lesz, a hogyan továbbra adott válaszokat.
Nemcsak a határainkon túl levő világ történései, hanem az itthoni kavarodás is elgondolkoztat. Mi lesz, milyen sors vár az unokáinkra, ha magyarnak születtek és itthon képzelik el a boldogulást. Nálunk, mindenki itthon képzeli el a jövőt, a családot, a karriert, szeretnek itt élni, ide köti őket a múlt, a jelen és bízom benne a jövő is.
Reménykedem, mind mindig, hogy egyszer csak felébredünk és látva mi az, ami nem működik és mi az, amit tennünk kell, végre a jobbik énünket mutató magyarokká formál bennünket, hogy mindenhol elismerjék azokat a képességeinket, melyekre büszkék vagyunk.
Tehetséges, szorgalmas, kimagasló teljesítmény elérésére hivatott nemzetünk, 21. századi magyar emberévé. Ezt már bizonyítottuk sokszor, felfedezések, nehéz helyzetben történő jó példák is mutatják, de most valahogy nem jutunk át a Rubiconon. Igen, tudunk és kell változnunk ahhoz, az itthoni élet környezete biztonságot adjon, hogy a külső világ nehézségeinek megfeleljünk és nyugodtan élhessünk tovább.
