Amikor elkezdtem írni a blogot óriási ötletnek tartottam és úgy gondoltam, hogy sokan olvassák szívesen, amit számos levél, komment is bizonyított. Mostanáig. Megírtam a Gender című írást a héten és ahogyan szoktam, közzé is tettem Facebookon és Linkedinen, hogy minél többen olvassák, figyeljenek rá. Mivel a téma közérdekű és aktuális a statisztika szerint is többezren olvasták az írást. Hurrá, akár örülhetnék is a hírnek, de tudjuk, hogy ahol öröm, ott üröm is van, ez most sem történt másképp. Valaki 700 nem tévedés, több mint 700-szor küldte el ugyanazt az értelmetlen, zagyva, alpári hangnemben íródott kommentet a blogra, amit igazán nem is értettem. Mi van? Ki és mit akar, mi nem tetszik vagy tetszik? Máig nem értem a dolgot, de azért kicsit megijedtem. Mi történik körülöttünk? Az én korosztályom, ami inkább 60 pluszos nem is 55 +, megtanulta, hogy óvatosan kell fogalmazni és sok esetben csendben kell maradni, ahogy a címben is írtam.

Így volt ez a 70-es, 80-as években, amikor még szárnyaimat bontogattam a vállalatvezetés terén. Mivel akkor sem volt kisebb a szám, némelykor rám szóltak, vegyek vissza a kritikai hangnemből, a túlzott őszinteség nem használ. Megtanultam a leckét.  Bár nem vettem nagyon vissza, boldogultam. Jöttek a 90-es évek, a rendszerváltás korszaka, eufórikus hangulatban élveztük a változás történéseit. Szabadság, boldogulás, reménykedés a szebb és jobb jövőben, megannyi álom, de van, akinek az is maradt. Szerencsések voltunk, beszéltünk nyelvet, beszippantott a multikulturalizmus, melynek előnyeit ma is élvezem. Külföldi munka, ahol megtanultam, hogy a politikai nézetek kulturált kezelése létezik, nemcsak olyan igazi, magyaros módon lehetséges. Ott a munkavállalót nem igazán érdekli ki-kicsoda a politikai névtárban, hanem a saját maga és családja boldogulása, a piac határozza meg, hogy mennyire tud érvényesülni.

Itthon, a klasszikus vasárnapi családi ebédnél szinte mindenhol előkerül a politika valamilyen szinten, és meg sem áll a hangos, szinte kiabálós vitáig, az ölre menés hál istennek elmarad. Volt olyan időszak, hogy a családtagok egy része azért nem beszélt egymással, mert nem értettek egyet, ki-kire szavazzon és a szelíd meggyőzés sem vezetett eredményre. A végén persze mindenki maradt az eredeti álláspontjánál.  A Covid alatt még élesebbé váltak érzékszerveink, nem a szaglásra gondolok, ami lehet, hogy éppen elment, hanem a tájékozódás, odafigyelés fokára, mert több idő jut böngészésre, online eszközök használatára. Ki, mit mond, kinek és miért, hogyan. Figyeljük a különböző platformokat, a vírus típusai pedig még inkább állásfoglalásra készteti az embereket.  

Nálunk is így van, amikor családi körben találkozunk, beszélgetünk, távolságtartással, maszkban vagy anélkül. Unokáim már a kamaszkorúak, tehát mindenre kíváncsiak, ami információ a világhálón keresztül vagy éppen a könyvekből beszerezhető. Van véleményük és ennek hangot is adnak. Mi, az idősebb generáció, nagymamák, nagypapák feszt óvatosságra intjük őket, csak óvatosan, nem lehet tudni, az apolitikusság kortünet. Vigyázz, nehogy megégesd magad, bármi megtörténhet. Ugyan, nagyi mondják, ma már nem olyan világ van. Igazuk van, nem olyan világ van, bár a fiatalabb generációknak fogalmuk sincs milyen világ volt, a ma már 40-50 évesek is gyorsan elfelejtették, hogy bizonyos évjáratok még az orosz nyelvoktatás előnyeit élvezhették, kötelező módon.

A jót könnyű megszokni, szokták mondani és ez így van jól. Én sem szeretek arra gondolni, hogy a húszas éveim elején még a pozíció elérésénél szempont volt a politikai elkötelezettség. Éltünk, dolgoztunk, sok mindenről nem tudtuk, mi zajlik a világban, de így szocializálódtunk, elfogadtuk. Nem ágáltunk a rendszer ellen, mert azt hittük jöhet még rosszabb is. Utána 90-től váltottunk, gyarapodtunk, kinyílt a világ, megtudtunk olyan dolgokat, ami már rég megtörtént, de itt a vasfüggöny mögött zárt világban éltünk.  Karantén volt, csak nem 2020-as típusú karantén. Örülünk az utazási lehetőségnek, persze majd akkor, ha az oltásunkat elfogadják, tehát a politika most is minden szinten, régióban, közösségben játszik. Ki áll nyerésre, az átlagember kisebb mértékben. Tudjuk, akinél a pénz, annál a hatalom, és ez sajnos nem sztereotípia, hanem a valóság. Igazából nem is érdekel, csak hagyjanak békén, nyugalomban élni. Gyarapodjanak a családok, az ország, tanulhassanak és boldogulhassanak a gyerekek és itthon is érvényesülhessenek, ne kelljen ezért külföldre menni. 

Erre jön ez a blog eset és nem tudom mire vélni, mit csináltam rosszul vagy nem megfelelően, pedig csak a véleményemet akartam megosztani.  Ha egyetértenek, örülök, de ha nem tetszik, nem baj, nem kell, hogy mindenki egyetértsen, a véleménycsere segít a megoldás keresésben és az egyezség létrejöttében, hogy konszenzus születhessen. Erről szól a politika, nem? A lényeg, hogy a vélemény, a megoldás a közösség, az ország érdekét szolgálja, mert végső soron ez jó az egyénnek is, mert ez a keret, ahol élünk, az ország, a város, az utca, a lakás.

Megijedtem, ugyanakkor dühös is lettem, már ezt sem tehetem. Teszem, hiszek abban, hogy ki kell mondanunk, amit gondolunk még akkor is, ha nem mindenki ért vele egyet. Ez fejleszti egyéniségünket, segít a fiatalok felnőtté válásában, hogy felelős, józanul, logikusan gondolkodó emberekké váljanak.