Mit tehetünk, mit tegyünk? A mindennapi élet sem megy könnyen, bár erőltetem a témát és úgy csinálok, mintha rendben lennének a dolgok. Pedig, mint tudjuk, korántsem. Kelek, azonnal nézem a híreket, olvasom a történéseket, majd végzem a napi rutint. Reggeli készítés, indul a nap. Készülök a következő projektre, elfoglalom magam, de közben dolgozik bennem az ideg.
A tervezés sem megy úgy, mint máskor, ki tudja, mit hoz a holnap. A bizonytalanság a legrosszabb stressz tényező, mert nincs döntés. Tudom, inkább jobb a várakozás a jobbra és, ha majd megtörténik, újra bizonyossággal élhetjük az életet. A mikor, ez az a téma, mely kihat a hét napjaira, legyen már vége és köttessék meg az óhajtott béke. Vajon a küzdő felek is ezt akarják, nem vagyok benne százasra biztos. Közben itthon folyik a választási előkészület, a vasárnapi ebéd előtt kiadom a figyelmeztetést, az asztalnál nem politizálunk.
Hogyne, jogos, mondja mindenki és félóra múlva már ugyanott tartunk, ahol előző hétvégén. Egymásnak feszülnek a különböző vélemények, kinek-miben van igaza, meggyőződése szerint hangoztatja. Mindenkinek van egy tuti véleménye, mely természetesen jobb a vitapartnerénél. Megpróbálunk kultúráltan beszélgetni, de a magyar virtus,a szenvedély ott lapul bennünk és kikívánkozik. Meglátjuk. Messze még a messze, pedig már csak pár hét van vissza. Közben a vírus is kapaszkodik, belengeti, hogy ne felejtsük még van ereje, bármennyire is felejteni szeretnénk. A tavasz sem akaródzik kitörni, bár az aranyesőnek és a nárcisznak, no meg a madaraknak nem lehet parancsolni, ők tudják tavasz van.
Kapom a leveleket, van, aki indulna családostul, nem várnak. Meg is értem, az idegek harcában a saját kis életünk biztonsága az első. Van, aki síel, kihasználja a havas lejtőket és fekete pályán siklik lefelé, pedig a fekete pálya itthon a városban is adott.
A többi hír akár itthon történik vagy éppen külföldön nem is tűnik olyan fontosnak, mert a háború mindent felülír. Ki gondolta volna, hogy ilyen helyzetbe kerül a világ, Európa és a közvetlen környezetünk. Sajnálom az otthonukat elhagyókat, az otthon maradottakat, akik védik a hazájukat és amiért eddigi életükben dolgoztak. Ugyanakkor azt gondolom, hogy minden nép polgárai többségükben dolgos, jó emberek, akik így vagy úgy, de szenvedik a háború következményeit. Ez igaz a föld valamennyi országára, így ránk, magyarokra is. Sajnálom a sportolókat, akik hiába készülnek versenyekre, nem indulhatnak és a kiközösítés megnyilvánulásait kell elszenvedniük nap mint nap. Sajnálom, hogy a magyar –lengyel testvériség napját már nem ünneplik, mert utálnak bennünket. Idáig jutottunk, tehát a háború közvetlen hatásai mellett a közvetett hatások sorozata vár ránk.
Mi magyarok sem vagyunk egyszerű helyzetben, mert a bélyeg rajtunk van és nem kellemes szembesülni a negatív véleményekkel. Magyarázkodhatunk, de sok értelme nincsen, senki sem kíváncsi rá. Egy kalap alá tartozunk mi mindannyian. Mi lesz a folytatás, ez a fogós kérdés, mert nem mindegy a jövő kimenetele, hogy emelt fejjel, büszkék lehessünk országunkra, ahonnan származunk.
A tét nagy, mert saját sorsunk, boldogulásunk a mostani eseményeken múlik. Hogyan élünk a háború után sok mindentől függ, mely sorsfordító lehet mindannyiunk életében. Minden megváltozik még akkor is, ha úgy csinálunk, mintha nem változna.
Mit tegyünk, mit tehetünk, -költői a kérdés és igazán nincs válasz. Élünk, tesszük a dolgunk legjobb meggyőződésünk szerint, hogy tovább élhessünk és persze továbbra is várom a csodát.
