Eddig is tudtam, de tegnap olvastam egy statisztikát, miszerint 1.400.000 Ratkó-gyerek él Magyarországon, ami nem semmi. Gondoljuk végig, hogy mi mindent jelent ez. Most a Covid idején hullanak, mint a legyek- pestiesen mondhatnánk, amibe belegondolni is szörnyű. Miért is? Emlegethetném a vitatott, rossz és még rosszabb intézkedések sorát, de már úgyis mindenkinek a könyökén jön ki, nem ismétlem. Az egészségügyhöz is értünk és még sok minden máshoz. Párom szokott rám pirítani, amikor okoskodom, és adom a szaktanácsokat anélkül, hogy bármilyen tapasztalatom lenne a dologról. Ilyenkor megkérdezi - ehhez is értesz? Reális napomon elszégyellem magam, és visszavonulót fújok, máskor meg még replikázok is, mert ugye az élet megtanított, csak azért se nem hagyom magam. Mi a jobb, egyik se, de ilyenek vagyunk mi magyarok, tudjátok, a virtus.
Vissza a "ratkóság"-hoz. Az 50-es évek viharait kisgyerekként éltem át, és csupán emlékképeim vannak szüleim elbeszélései nyomán, melyek frissen tartják az emlékezetemet. Hosszú évtizedekig nem is jártam a város azon részében, ahol gyerekként éltünk, csak a kocsi ablakából vetettem pillantást a régi házra, mely a Rosenstein vendéglővel átellenben őrzi gyerekkorom emlékeit. Kétemeletes ház a sarkon, akkor nagynak tűnt, ma liliputi méretű. Milyen volt akkor az élet? Nem kellett sokat gondolkodni rajta, éltünk. A banánt és a narancsot csak zászlós ünnepek-kor vehettük meg, némi sorban állást követően. Tanultunk, bandáztunk, néztük a Belfegort és az Aranyembert, melyekre világosan emlékszem. Hallgattuk Vitrayt, amikor a korcsolya kűrruhák színeit ecsetelte a monokróm, fekete-fehér TV nézőinek. Egy szobában laktunk négyen, de TV az kellett. Érettségi után közgázra jártam, ami nem volt egyszerű tanulópálya, kemény volt, sokat kellett tanulni és vizsgázni, de megérte.
Diploma után a kereskedelmet választottam. Ma is imádom. Nagy rendszerek, komplex munkakörök, sok rugalmasságot, kreativitást igénylő munka. Megtanultam a leckét. Nagyon erősen megvan bennem a vezetői gén, az irányítás, vezénylés szinte a véremben van. Hasznát vettem, sokan hallgattak rám, és tették, amit mondtam. Közben úgy, ahogy sorstársaim zöme, mai ésszel korán férjhez mentem, szültem, elváltam, férjhez mentem és újfent szültem. Nem volt kérdés, mit tervezzek, mi lesz, ha... Ment a verkli szinte magától. Sok munka, napi 10-12 óra, de a családi támogatás segített a karrier építésében. Közben megint tanultam. Nyelveket és további szakismerteket, doktorrá avattak, amit hosszas tanulási folyamat előzött meg. Férjem, szüleim, nagymamám mind részesei voltak az elért sikereknek. Álmaink voltak, de nem néztünk túl messze és túl hosszú idő távlatba. Egyszerű volt minden, a menü, az élet, a jövő.
Közben nőttek a gyerekek, jártunk a hétvégi házba, cseréltük az autót, amikor lehetett és a Lada a Trabant után már valódi értéknek számított. A 80-as évek közepétől külföldre is eljutottunk, olyan itteni módon, valuta a zokniban vagy a fényképezőgépben és sok csomagolt szendvics a buszos utakra, hogy ne haljunk éhen. Vásárlás, egy-egy szagos szappan vagy póló a gyerekeknek. Férjemet azóta sem tudom rávenni egy buszos megmozdulásra sem. Neki elég volt, nekem is, bár voltak vicces jelenetek, de inkább a csóriság maradt meg ezekből az utakból. Maradt a Balaton, melyet minden évszakban imádtam. Robogtam a biciklivel, fociztam, élveztem a szabad nyarakat. Ha húst akartunk enni, csirkét neveltünk. Így lett Pamacs, a házi csirkénk, akit nagyanyám nem volt képes levágni, pedig nagy késpörgető volt. Így Pamacsot hazahoztuk Pestre és kikötöttük a tűzhely lábához jobb híján. Eljött az idő, nem volt pardon, aznap Pamacs volt az ebéd, de nekünk egy falat sem ment le a torkunkon.
Egyik nap az áruházban, mert időközben már áruházas lettem, megjelent NDK-s haverunk, hogy indulnak a határra, mennek nyugatra. Rögtön megszólalt bennem a magyar segíteni akarás, mentünk az élelmiszer osztályra szendvicset készíteni, hogy legalább legyen mit enniük. A Trabantot a határon hagyták és vonattal mentek tovább. Azóta sem hallottunk felőlük. Biztosan jól megy soruk. Mi itt maradtunk, és vártuk a váltást. Ugyanúgy dolgoztunk, bár a lehetőségek bővültek. Megvettük a tanácsi lakást, ráment az összes spórolt pénz, tatarozni kellett, de miből. Jöttek a nemzetközi cégek, interjú sorozatok, csak kapkodtuk a fejünket az ismeretlen márkanevek hallatán. Szerencsém volt, mert beszéltem idegen nyelveket. Kezdetben a kommunikáció volt a legnagyobb előny az állásra pályázók között. Megértetni magunkat velük és nekik velünk, ez volt az első képesség a fontossági sorrendben. Rendben, kis kanyar után kiválasztottak, és mint németes, egy nagy cég első számú magyar helytartója lettem. Kezdtük tanulni a más világot, módszereket, a tulajdonosi szemléletet. Rá kellett jönni, ott sincs kolbászból a kerítés, de igyekeztünk. Sok hiba és tapasztalat után megtanultuk szép lehetsz, de okos nem, a passzátszelet más irányból fújják. A tulajdonosi érdek mindenek felett. Nem kell sokat okoskodni, ők vezényelnek, mi végrehajtunk. Mi változott? Sebaj, legalább fizessenek meg. Szép autó, szuper fizetés, mi kell még az üdvösséghez? Robogott a szekér nemcsak céget, piacot is vettek, dübörgött a forgalom, azt hitték a multik, hogy itt a mennyei paradicsom.
Igazuk volt, kinevelték a szakértő, gazdasági téren fejlett munkavállaló és vezetői gárdát. Aki akkor kezdte és beállt az új sorba, ma már külföldön is vehet nyaralót, nemcsak a Balatonnál. Bezzeg a Ratkó-korosztályok megint a nehezebb felét kapták. A "ratkók" nem tanultak eleget nyelvet, és mindig csak egyet vettek bármiből, akkor is, ha lett volna lehetőség többre, akár földről, házról vagy lakásról volt szó, mert minek. A befektetés, a felhalmozás, a vállalkozói szellem nem ivódott belénk, és a harácsolás mint fogalom a többségtől távol állt. Igaz, élni sem tanították meg őket, a munka volt az a terep, mely leszívta az energiát, de sok pénzt nem kerestek vele. Tartalék, megtakarítás minimális volt és van, mindent felemésztett a napi megélhetés.
A német nyugdíjasok már a 80-as években pihenni jártak meleg helyre, télen, ez a magyar ratkó-korosztálynak nem adatott meg. Közeledünk a mai korszakhoz, amikor ezek az évjáratok már nyugdíjasok, életük nagy része sok-sok munkával telt. Közepes vágyaik és több-kevesebb lehetőségük volt a kvázi jó életre. Az egészség megőrzésre, a fitt, wellness életvitelre nem fordítottak nagy gondot, elmaradtak a szűrővizsgálatok. De ne panaszkodjunk, a BCG oltás megvolt. Sok a vírusos megbetegedés közöttük, és immunrendszerük a béka feneke alatti szintet mutatja, sodródnak az árral. Háborút szerencsére nem éltünk át, de az utóhatásuk érezhető életünkben, elsősorban a gazdasági, életvitel területen. Elszállt felettünk az idő mondhatnánk, de nem adjuk fel.
Az életkor, mint tudjuk csak egy szám. Az számít, ahogyan élünk, amiben hiszünk, amit remélünk. Az energiaszint, a jókedv, az optimista látásmód az, ami segít a "ratkók"-nak is. Dolgozni, új célokat kitűzni, vállalkozni, ébren tartja és erősíti az agyat és a lelket is. Látni a gyerekek és unokák boldogulását, örülni a napfénynek, az élet apró örömeinek. Az immunrendszert erősíteni kell nap, mint nap, még nem késő. Tervezni, élvezni az életet, amíg lehet, rajtunk is múlik. Így próbálunk élni "ratkó"-ként, sokakkal együtt, és segíteni azoknak, akik sorstársaink és a váltások sodrásában nem tudtak élni az adott időszak lehetőségeivel. Nem elsősorban a maguk javára, hanem az utódok számára akartak jobb világot teremteni és közben elfeledkeztek saját magukról.
