Csak otthonba ne! Ez a mondat sokszor elhangzik az idős emberek szájából, és többségük szinte retteg az odakerülés gondolatától. Így volt ez drága anyám esetében is, aki időskori demencia miatt került oda. Máig kísért a lelkifordulás, jól tettem-e. Nem volt más választásom, ami igaz, de minden idegszálam tiltakozott ellene. Sajnos akarata már nem volt, tehát azt tehettük, amit akartunk és észszerűnek látszott. Ment, mert neki valóban nem volt választása. Nekem lett volna, de mivel semmilyen más megoldás nem működött erre a döntésre jutottunk a testvéremmel. Utána négy év rémálom következett, melyet kitörölnék a vele kapcsolatos emlékeimből.

Amikor a Netflix műsorra tűzte az Anyám és más futóbolondok a családban című magyar filmet újra elhangzott benne az ismert mondat - Csak otthonba NE! - mondta az idős anyuka a lányának, de ott sem volt más megoldás. Ilyen az élet, mondhatnánk, mert a rohamléptekkel vágtató életfolyamat kései szakaszában megoldandó feladat az idős szülők és nagyszülők gondozása, ellátása. Mit csináljunk? Sokat gondolunk rá, de igazán akkor kerül napirendre a téma, amikor valóban lépni kell. Akkor aztán kapkodunk, hiába gondoltuk végig százszor, hogy mi lesz, ha bekövetkezik a szörnyű helyzet. Miért ez a félelem, valóban olyan borzalmas helyek ezek az úgynevezett otthonok? Igen is, meg nem is. Ha arra gondolok, magunkra gondolva, mi lesz, ha akkor azt hiszem, szívesen beköltöznék egy nyugalmas, békés, kellemes helyre, ahol gondomat viselnék. Van ilyen?  Kellene, hogy legyen. Ha nagy vagyonnal rendelkeznék, ami sajnos nem opció, szerveznék egy társaságot az ismerőseim, haverjaim közül, és építenék egy ilyen helyet, ahova elvonulhatnánk.  Szép álom, de csak álom marad. Bár jó pár kedves sorstárs ismerősöm fogékony a témára, és van, aki már a megvalósítás útját kutatja. Remélem sikerül, és benne lehetünk a csapatban, ha arra kerülne a sor.

Egyik kedvenc íróm, Kurt Vonnegut írja egyik regényében- mi az, amit egy szülő adhat a gyerekének? A saját maga függetlenségét, tehát, hogy ne szoruljunk másokra, semmikor és semmilyen módon. Magyarul a segítő hálót, a megfelelő körülményeket ideje korán ki kell építeni, gondoskodni kell magunkról. Nemcsak fiatal korban kell előre látni, tervezni, karriert építeni, hanem időskorban is van feladatunk. Sokszor mondják, kutya kötelessége a fiatalnak gondoskodni idős szeretteiről, de nekem ettől eltér a véleményem. Megszületünk, tanulunk, élünk, fejlődünk, családot alapítunk vagy éppen egyedül boldogulunk, megvalósítjuk önmagunkat, kiépítjük az egzisztenciát. Jönnek a gyerekek, ha ezt az utat választjuk, majd később az unokák, közben elértük a karrier úton, amit elértünk, és azt vesszük észre, hogy elsuhant az élet és már korosodunk és haladunk a végkifejlet felé. Ez így természetes.

Ekkor kell eltervezni a „mi lesz ha-t” és ennek megfelelően felépíteni a gondoskodás várát. Nem érdemes elhessegetni a gondolatot, ráérünk még, mert pont ez a vírus helyzet mutatta meg, milyen múlandó az emberi lét és egészségesnek hitt emberek fejezték be, versenyautószerű gyorsasággal a még hosszúnak tűnő életük útját. Ki hitte volna, teszik fel a kérdést sokan. Az én korosztályom -a ratkók- minden hátrányos adottságuk, életvitelük, betegségeik, táplálkozásuk okán ebbe a kategóriába tartoznak. 

Olyan szörnyű a bizonyos otthon? Szerintem nem ez a kérdés. Maga a tény, hogy évtizedek óta ezzel riogatják az idős embereket, majd beadunk az otthonba, akkor majd meglátod mi lesz veled! Mi lenne?!  Jó esetben nem maradunk egyedül, van társaság, adnak enni, van orvosi felügyelet, és ha aktív közösségről van szó, mehetünk együtt színházba, kirándulni és szervezhetjük együtt a társas utakat. Így kellene lennie, ahogyan erre már sok példa van az európai és amerikai nyugdíjasok körében. Ők ebben a korban is tudnak élni, és nem a szemfedőt várják minden nap. Élvezik az életet, amíg lehet, és igazuk van.

Nem szoktunk erről a témáról nyíltan beszélni, de amikor éppen az otthonlakók számottevő része belehalt a vírusba jó lenne ezzel a témával érdemben foglalkozni. Az otthonok - amiket csak annak neveznek, tükrözik a magyar valóságot, ami miatt kialakult - a csak otthonba ne szindróma.  A hetvenes-nyolcvanas évekig az öregek ellátása nagy részben családi feladat volt. A lakáshelyzet nagyban hozzájárult ehhez, mivel egy fedél alatt kellett élni, kevés volt a lakás, meg persze a pénz is. Nem is volt kérdés mi legyen a papával vagy a mamával, szerencsés helyzetben mindkettővel, ha együtt öregedtek meg.  Ma már ritka a generációk együttélése és megöregedése, melynek okait oldalakon keresztül taglalhatnám.  Nagy a különbség e téren is a városi és a vidéki élet között. Vidéken megszólnák azt, aki otthonba adná hozzátartozóját és a lelketlen címkét azonnal ráragasztanák. Városban, ahol kevésbé ismerik egymást az emberek már más a helyzet, ki -ki saját belátása szerint cselekszik. Függetlenség, külön háztartás, heti, havi vagy még ritkább családi találkozások, telefonos kapcsolattartás, az utóbbi évben pedig virtuális kapcsolati rendszer, a helyzetnek megfelelően. Mi marad sok idős embernek? Sokaknak az otthonba menés, ami számos esetben elfekvőt, a halálra várók szállását jelenti. Annak ellenére, hogy sokan nem vágynak erre a megoldásra, a várólista igen hosszú.  A fiatalok örülnek, ha megoldják az elhelyezést, pláne, ha még ápolni is kell az idős embert. Megértem, sok a munka, mit lehet tenni, marad az otthonban való elhelyezés, mint mentsvár, mint megoldás. Igazából a legtöbb otthonnak nevezett létesítmény kórház, csak éppen otthonnak hívják, ami már önmagában is elborzasztó. Persze a költségek a szolgáltatások szerint különbözőek, és a jobb módúaknak kellemes elhelyezés is lehetséges.  Talán ez a jövő, és hamarosan itthon is lesznek olyan otthonok, aktív idősek közösségei, melyek alternatívát kínálnak azoknak, akik ezt a megoldást választják.

A fiatalság olyan hiba, mely napról-napra kisebbedik, mondja az életbölcsesség. Fiatalon is érdemes tervezni a későbbi évtizedek életvitelét, hogy ne hirtelen szakadjon rá az egykori fiatalokra a felelősség és az önmagukról való gondoskodás megoldandó feladata. Az ilyenfajta megközelítés mindenki számára kötelező. Elengedhetetlen, hogy kellő felelősséggel, törődéssel gondoljanak az idősebb generációkra. A szerencsések valóban megérik az egyre hosszabb időskort, és mint tudjuk az életkor kitolódik, köszönhetően az egészséges, fitt életmódnak és a gyorsan fejlődő orvostudományi módszereknek. Tehát érdemes hosszútávra tervezni.

Miért írok erről a témáról, mert a kvázi otthonokkal kezdődött a vírus halálozás, és még mindig nagy számban halnak meg, akik otthonlakók. Valami nincs rendben ezzel a dologgal, se a víruskezelés utáni intézkedésekkel. Bízom benne, hogy rendezik ezen otthonok, tartózkodási pontok helyzetét és körülményeit. Ideje lenne, mint tudom sok más témának. Mint idősödő korban haladónak, úgy érzem szót kell emelnem a témáról, hogy ne csak az idős emberek, hanem a fiatalok is gondolkodjanak a megoldásról. Új üzleti lehetőség, vállalkozás is lehetne. Nálunk még várat magára, hogy valaki meglássa a benne rejlő innovációt és kreatív megoldást.

Te mit gondolsz, hogyan fogsz magadról, a szüleidről gondoskodni, amikor eljön az idő és szükség lesz arra, hogy megfelelően cselekedj?