Tudom, mindig előre kell nézni, a múltba merülés hiábavaló, legtöbbször nem vezet jóra. Próbálom ezt az elvet követni, nem mindig sikerül. Ahogyan telnek az évek, évtizedek, egyre inkább előjönnek életem korai történései.
Pláne, ha kapcsolódik mostani dolgokhoz, akkor még inkább érvényesül az összehasonlítás. Ilyen számomra a Corvin Áruház, ahol szakmám, karrierem első éveit töltöttem és az ott tanultak, valamint az átélt élmények belém ivódtak. Mostanáig ott is maradtak az agyam rejtett zugában, de ma katartikus élmény ért, melyet megosztok Veletek.
A szívem vérzik. Tegnap téli gumi csere okán, a Rákóczi úton haladtam autóval, ami eleve nagy eredmény, 5 hét elteltével a térdprotézis műtét után. Vezetek. Állok a piros lámpánál a Blahánál és jobbra nézek, meghűlt bennem a vér. Mit látok, a Corvin Áruházat, melynek mostani látványa, az érzés, mi lett vele, belém hasított.
Miért ikonikus számomra ez az épület? Több, mint 40 évvel ezelőtt fejeztem be a közgazdaságtudományi egyetemi tanulmányaimat és szeptember 1 –től a Corvin Áruházba mentem dolgozni. Nagy szám volt. Kereskedelmi témájú volt a diplomamunkám is, és akkori férjem édesanyja, aki a neves Párisi /volt Divatcsarnok / és Otthon áruházakat igazgatta nagy hatással volt rám, tehát volt honnan merítenem a kereskedelmi érdeklődést. A munkám a szenvedélyem, hobbim, hivatásom és ez az érzés a mai napig él bennem. Bolt, áruház, eladni, venni, mindenkor és mindenhol, bármilyen termékkategóriában, közel áll hozzám.
Belépni a Corvin áruházba maga volt a csoda. A Centrum Áruházak vállalat kötelékének zászlóshajója volt, a Skála csak később jött, tehát ennél a cégnél tanultam meg a kereskedés gyakorlati alapjait, amit az egyetemen könyvekből olvashattam. Tudom, az élet a legnagyobb tanítómester.
Térdzoknis, tornacipős, csendes, visszafogott lányként, / aki most ismer, biztosan kacagásban tör ki / de hát tudjuk, miből lesz a cserebogár, nagyapám mondását idézve, felvettek és megkezdődött kétéves betanulási időszakom.
Kéthavonta forogtam az egyes áruosztályok és funkciók között, volt benne ruházati terület, illatszer osztály, áruátvétel és pénzügyi osztály is. Szívtam magamba a kereskedelmi kultúrát, melyben akkori főnökeim igazi példaképként segítettek.
Manci és Boriska néni voltak a férfi konfekció nagy sztárjai. Állandóan torzsalkodtak, de elválaszthatatlanok voltak. Julika, az illatszer osztály vezetője, aki körül illatfelhő lengett és az első parfume vételem is hozzá fűződik. Kedves történet, amikor álltam a közértben sorban és egy hölgy rám kérdezett, - magán Charlie van – kérdezte. Riadtan néztem körbe, nem értve a kérdést. Akkor esett le, hogy a Charlie Revlon Parfummel fújtam be magam, melynek valóban bódító az illata és ezt észrevételezte a mögöttem sorban álló hölgy. Kihagyhatatlan, kedvenc főnöknőm, Zsóka, akitől rengeteget tanultam. Diplomáciát, ízlést, divatot, jó modort, tanácsai ma is a fülembe csengenek. Sokan, a Corvin munkatársai közül még az 56 –os forradalom óta ott dolgoztak, és amikor lehetett a harcok végeztével, az újranyitáskor megint munkába álltak. Elmesélték emlékeiket, melyek nem mindig voltak pozitívak, de mindenképpen tanulsággal szolgáltak. Felidézték, amit ők hallottak a szüleiktől, hiszen több generáció is a Corvin törzsgárdát alapította és növelte.
Az épület képe 1945-ben olyan lehetett, mint most 2021-ben. Fekete, szürke, romos, lepusztult. Jaj!!! Rosszul lettem a látványtól, bár tudom ez a tatarozás része. Ki tudja mikorra lesz belőle igazi, patinás épület és vajon akkor milyen célt szolgál majd. Lehet, hogy elegáns hotel, sportcsarnok vagy éppen kiállító csarnok az akkori érdekeknek megfelelően.
Később, a 60-as években tették rá az ” álruhát”, az alumínium borítást, igazi szocialista realista stílusban. Én már ilyennek ismertem meg. Kívülről még mutatott valamit, de belülről, látva, ahogyan az évek elteltével minden lerakódott szemét, kosz, nem volt felemelő látvány. Az alumínium konzervdobozban kezdtem és a modern élet vívmányait élvezhettem, önkiszolgáló területek, mozgólépcső, amit a gyerekek játékszerként is használtak. A Corvin intézmény volt, nemcsak a budapesti, hanem az ország más területeiről jövő vásárlók számára is. Hírnév, patina, minőség, ezek a jelzők fűződtek a Corvin névhez.
A munkaidő beosztás nem volt baráti, reggel 10- től este 7-ig, tehát kb. 10 -11 órát kellett dolgozni naponta. Nem számított, alig vártam, hogy ott lehessek.
Nyüzsgött az élet, centrum hétfő, fehér hetek, nyári és téli vásár, megannyi vásárlói rohamot éltünk át, áru volt, de persze a választék a nyugati országokétól messze elmaradt. A vásárlók igazi rohammal vették be az eladóteret, különösen akciók idején. Pontban 10–kor nyílt a kapu és már rohantak fel a lépcsőn, nem várva a mozgólépcsőre. Mi, a személyzet, ott álltunk és vártuk a ránk zúduló és mindenáron vásárolni akaró tömeget. Ilyenkor mindenki, az adminisztrációban dolgozók és persze az eladók is kivették részüket az eladásból. Kivételes időszakokban csurrant-cseppent, kaptunk a bérmunka termékekből, melyeket a hazai gyártók a nyugati áruházaknak, boltoknak gyártottak. Nagy élmény volt pénztárban ülni, kiszolgálni a vevőket. A Lux szappan és hasonló nyugati márkák néhanapján kerültek a polcra, például karácsony előtt, akkor is minimális mennyiségben. Emlékszem, amikor egy bácsi elém állt és egy igazi gatyát vett elő a szatyorból és azt mondta, kérem én ezt visszahoztam, nagynak bizonyult –mondta és várta, mi legyen a gatya további sorsa. Tolvajt értem tetten, aki éppen egy akkor divatos farmer nadrágot tett be a kabátja alá. Vigyázni kellett, mert a leltárhiány, mint a Damoklesz kardja lógott minden évben a fejünk felett. Akkorát ordítottam rá, hogy az ijedtségtől megdermedt így vissza tudtam szerezni a zsákmányolt árut.
Minden nap más volt, szívtam magamba a tudást. Az áruátvételi terület, az egyik nagy kihívás, amikor szóltak, hogy állítsak ki egy szállítólevelet és néztem, mint a moziban, mit is kell csinálnom. Ezt sem tanítják az egyetemen, rivallt rám Piroska néni az áruátvétel vezetője és akkor, ott egy életre megtanultam, nem hagyom magam szívatni másoktól. Igenis elmondom a véleményemet, kiállok magamért, ha igazam van. Felvettem a kesztyűt replikáztam és vettem a lapot. Bírtam az ott dolgozókat, ment a munka, közben jókat beszélgettünk.
Mint egyetemet végzett munkatársat, azonnal osztályvezető helyettesként vettek fel, ami kis főnöki rangot jelentett. Csinálhattam a munkarendet, az időbeosztást és szabadságos tervet és annulálhattam este záráskor a pénztárat, ami izgalmas feladat, bízva benne, hogy nincs aznap pénztárhiány.
Egyik nap toltam egy kocsit az eladótérben, amikor jött velem szemben, volt egyetemi társam, aki csodálkozva kérdezte, miért ilyen alantas munkát végzek, lefokoztak? Már akkoriban inkább a fehér galléros, irodai munka volt vonzó, nem pedig a kétkezi, mondván nem ezért tanultak. Pedig ott lehet megtanulni, az alapokat és onnan építkezve a ranglétrán haladni felfelé.
Hamarosan megszületett Zsófi lányom, aki a Corvin tetején levő bölcsődébe járt, mivel abban az időben, az 5 hónapos szülési szabadság után újra kezdtünk dolgozni, ez volt az általános szokás. Nem bántam. Reggel együtt jöttünk a munkába és este jó későn együtt is mentünk haza. A bölcsőde jó vívmány volt, hiszen a normál intézmény nem ilyen rendben volt nyitva, ezért megoldhatatlan lett volna a munkába járás, pláne, hogy férjem is ilyen rendben dolgozott egy másik áruházban. Szerencsénkre a bölcsőde a tetőn igazi kincsként, medencével, kerttel rendelkezett, tehát a gyerekek nem szenvedtek hiányt semmiben. Olykor, ha gond volt vele felhívattak, amikor is megfedtem a megszeppent lányomat, miszerint nem szabad Márta nénit szembe köpni a kajával. Egy épületben voltunk, ami különlegessé tette, hogy mindketten dolgozni jártunk, ő a bölcsődébe, én valamelyik osztályra.
Tovább emlékezve, itt ért utol a nagy szerelem, mely 41 éve tart. Válás szocialista módra, vegzáltak, párt, szakszervezet, személyzeti vonalról is. Nem volt könnyű. Voltak támogatóim is, akik segítettek a bajok elviselésében. Végül minden szerencsésen alakult, az élet engem, minket igazol. Azóta is együtt vagyunk és még remélem jó sokáig így lesz.
Én maradtam a Corvinban, párom egy másik áruházba ment, ami jó megoldásnak tűnt. Rövidesen új lehetőséget kaptam, az akkor nyíló Kőbányai Áruház vezetését, ami a Corvin fiók áruháza volt. 28-29 évesen nem semmi lehetőség kínálkozott. 100 embert irányítottam, a teljes működés vezénylése lett a feladat, nemcsak az értékesítési munka, ahogyan korábban volt. A vezetővé válás tanuló időszaka következett, melyben sok siker, kudarc, érdem és hiba is benne volt. Megtanultam a leckét, mely tudásra és szakmai tapasztalatra a későbbi munkaköreim során is támaszkodhattam.
Megváltam a Blaha Lujza téri Corvintól, de az épület és az ott töltött évek belém ivódtak. Nemcsak a fiatalságom egy része, hanem a szakmai fejlődésem kezdete is ehhez a helyhez köt, emlékeimben még szebben, mint a valóságban, de a nosztalgia segít ebben. Utána Skálás lettem, de ez már egy másik történet.
Így amikor mostanában újra arra járok, akár gyalog vagy autóval, inkább nem nézek a volt Corvinra, megvárom, míg újra régi szépségében várhatja a vásárlókat.
