Először is hiszem, tehát van remény, hogy mindjárt itt a tavasz és nem nyálkás, ködös, szeles reggelre, hanem napsütéses, madárcsicsergéses hajnalra ébredünk. Ma az előbbi van, tehát nekem is szükségem van megerősítésre, hogy teljes lendülettel végezzem tennivalóimat. Mozgalmas múlt hetem volt, egy workshopot tartottam 12 lelkes, csillogó szemű fiatalnak és kevésbe fiatalnak. Így a pandémia ötödik menete után jó volt emberi környezetben lenni és személyesen véleményt cserélni szakmai témákban. Tehát van remény, amíg lelkes fiatalok, jól végzik a munkájukat és fejlődni akarnak. Csütörtök este hétkor, amikor befejeztük, agyilag már zokni voltam, de pénteken már újra éledeztem. Minden programom végén felajánlom a résztvevőknek, aki kéri annak, személyes visszajelzést adok saját magáról, milyennek látom őt, természetesen négyszemközt. Imádják! Nincs púder, csak jó tanácsok, észrevételek, miben fejlődjenek és hogyan érdemes élniük, építeni karrierjüket. Próbálom segíteni boldogulásukat, személyes életüket, hogy boldog, eredményes, sikeres emberekké váljanak. Bíztató az igény arra, hogy külső szemlélő által kapjanak véleményt, amire alapozni lehet. Nem könnyű feladat, nagy felelősség, mivel komolyan veszik, amit mondok. Munkám legfontosabb része talán éppen ez. A legnagyobb öröm, amikor visszajelzést kapok, én tőlük, köszönik a törődést.
A hétvége jót tett, a családi programokkal és a szomszédokkal vívott vérre menő heti rendszeres kártya csatával. Kell a töltődés, a kikapcsolódás, amikor távolságban vagyunk a napi hírektől, legyen az közlekedési vagy éppen politikai híradás. Ha ezeket figyelem, elszáll a remény érzése, mert nem változik semmi. Inkább a pozitív, érdemi dolgokra fókuszálok, melyek előbbre visznek, nem ragadok le a mindennapi csatáknál.
Hétvégén számos üzenetet kaptam, mely megerősítette bennem a hitet, érdemes továbbadni a tudást, a tapasztalatot, így segítve a feltörekvő nemzedék előbbre jutását.
Újra hiszek a magyar ember éles eszében, rátermettségében, lényeglátásában, melynek csak egy forrása lehet a hosszantartó szorgalmas, nagyobb teljesítményre sarkalló munka. Nincs más út, dolgoznunk kell, ameddig bírjuk szusszal, energiával, jókedvvel és örülhetünk a végeredménynek, amit a magunk teljesítménye által értünk el. Most február közepén, amikor dúl a kampány és bármerre megyek látom az ellentmondásos plakátháború nyomait, arra gondolok, mi lesz a jövő. Többször gondoltam már arra, milyen jó, hogy nem most vagyok fiatal, pedig nem lenne utolsó dolog, ha több életünk lenne. Erre persze nincs remény még a dolgok jelenlegi állása szerint, de ki tudja, mi lesz 100 vagy 1000 év múlva, ha ennyi ideje egyáltalán lesz még az emberiségnek. Remény van, de a cselekvés, a szükséges tennivalók végrehajtása várat magára.
Koncentráljunk a jelenre és a közeljövőre, ezekre nagyobb hatással lehetünk. Miben reménykedem, hogy gyönyörű országunk felébred, ahol békében, egyetértésben élnek az emberek, családok, segítve és nem acsarkodva egymás ellen. Nem csatáznak a koncon vagy éppen halmozzák a vagyont, hanem tehetségükkel, munkájukkal érik el céljaikat, mivel ez adja az igazi elégedettséget és forrása a nagybetűs boldogságnak, melyre mindannyian vágyunk. Sok minden jót elértünk, de ez nem elég, mert a kevésbé jó dolgok elhalványítják a mégoly nagy sikereket is. Legyen remény, akkor van remény, ha megteremtjük a remény lehetőségét, közösen.
Egyszerű a képlet csak alkalmazni kellene országszerte, akkor mondhatnánk van remény egy jobb életre, jövőre, együtt. Reménykedjünk, hogy így lesz, hiszen csak így lehet elviselni a napi buktatókat, kicsinyes küzdelmeket ,aminek semmi értelme. Buddha–i mondás, miszerint, aki azt hiszi van ideje, téved. Időből van a legkevesebb, nem mindegy hogyan használjuk, saját magunk, családunk és tágabb környezetünk jobb léte érdekében.
Sajnos a tegnap reggeli események tükrében semmiségnek tűnnek a fenti gondolatok, de reménykedek, hogy a háború szele nem érint bennünket és a konfliktus hamarosan megoldódik.
Ki hitte volna –mondjuk 5 évvel ezelőtt, hogy életünk a vírus és a hazai, valamint nemzetközi politikai és gazdasági helyzet tekintetében is sokat változott, változik. Egyénileg, családilag, mindannyiunk élete szempontjából jó lenne hinni, reménykedni az egyszerű, sima, békés életben, de valami mindig történik, amihez alkalmazkodni kell, úgy, hogy megőrizzük azt az életformát, amit kialakítottunk, komfortzónát, amit kedvelünk. Nem is olyan könnyű, hiszen már csak a híradásokat nézve is bizonytalannak kezdjük érezni magunkat. Szükség van a megerősítésre, miszerint –ugye minden rendben lesz, mert enélkül a mindennapok békéje is eltűnik. Vigyáznunk kell magunk, családunk, környezetünk érdekében, őrizzük az értékeket, hogy tartalmas, eredményes, sikeres és nem utolsósorban boldog életünk legyen.T ehát mit tehetünk, reménykedünk.
