Mindenki feszülten figyeli az eseményeket a közelünkben folytatott háborúról. Nincs is olyan közel, de messze se. Barátnőm már Brüsszelből hívott, mi mit csinálunk, illetve mit fogunk csinálni?! Hagyj békén, ne vegzálj! –mondom ingerülten, pedig bennem is ott van az ideg, de nyugtatom magam. Nem történhet meg velünk, amikor eddig már több mint 60 éve örülünk, hogy a mi életünkben nem volt, nincs és nem is lesz háború. Francba!
Először is hiszem, tehát van remény, hogy mindjárt itt a tavasz és nem nyálkás, ködös, szeles reggelre, hanem napsütéses, madárcsicsergéses hajnalra ébredünk. Ma az előbbi van, tehát nekem is szükségem van megerősítésre, hogy teljes lendülettel végezzem tennivalóimat. Mozgalmas múlt hetem volt, egy workshopot tartottam 12 lelkes, csillogó szemű fiatalnak és kevésbe fiatalnak. Így a pandémia ötödik menete után jó volt emberi környezetben lenni és személyesen véleményt cserélni szakmai témákban. Tehát van remény, amíg lelkes fiatalok, jól végzik a munkájukat és fejlődni akarnak. Csütörtök este hétkor, amikor befejeztük, agyilag már zokni voltam, de pénteken már újra éledeztem. Minden programom végén felajánlom a résztvevőknek, aki kéri annak, személyes visszajelzést adok saját magáról, milyennek látom őt, természetesen négyszemközt. Imádják! Nincs púder, csak jó tanácsok, észrevételek, miben fejlődjenek és hogyan érdemes élniük, építeni karrierjüket. Próbálom segíteni boldogulásukat, személyes életüket, hogy boldog, eredményes, sikeres emberekké váljanak. Bíztató az igény arra, hogy külső szemlélő által kapjanak véleményt, amire alapozni lehet. Nem könnyű feladat, nagy felelősség, mivel komolyan veszik, amit mondok. Munkám legfontosabb része talán éppen ez. A legnagyobb öröm, amikor visszajelzést kapok, én tőlük, köszönik a törődést.
A hétvége jót tett, a családi programokkal és a szomszédokkal vívott vérre menő heti rendszeres kártya csatával. Kell a töltődés, a kikapcsolódás, amikor távolságban vagyunk a napi hírektől, legyen az közlekedési vagy éppen politikai híradás. Ha ezeket figyelem, elszáll a remény érzése, mert nem változik semmi. Inkább a pozitív, érdemi dolgokra fókuszálok, melyek előbbre visznek, nem ragadok le a mindennapi csatáknál.
Hétvégén számos üzenetet kaptam, mely megerősítette bennem a hitet, érdemes továbbadni a tudást, a tapasztalatot, így segítve a feltörekvő nemzedék előbbre jutását.
Újra hiszek a magyar ember éles eszében, rátermettségében, lényeglátásában, melynek csak egy forrása lehet a hosszantartó szorgalmas, nagyobb teljesítményre sarkalló munka. Nincs más út, dolgoznunk kell, ameddig bírjuk szusszal, energiával, jókedvvel és örülhetünk a végeredménynek, amit a magunk teljesítménye által értünk el. Most február közepén, amikor dúl a kampány és bármerre megyek látom az ellentmondásos plakátháború nyomait, arra gondolok, mi lesz a jövő. Többször gondoltam már arra, milyen jó, hogy nem most vagyok fiatal, pedig nem lenne utolsó dolog, ha több életünk lenne. Erre persze nincs remény még a dolgok jelenlegi állása szerint, de ki tudja, mi lesz 100 vagy 1000 év múlva, ha ennyi ideje egyáltalán lesz még az emberiségnek. Remény van, de a cselekvés, a szükséges tennivalók végrehajtása várat magára.
Koncentráljunk a jelenre és a közeljövőre, ezekre nagyobb hatással lehetünk. Miben reménykedem, hogy gyönyörű országunk felébred, ahol békében, egyetértésben élnek az emberek, családok, segítve és nem acsarkodva egymás ellen. Nem csatáznak a koncon vagy éppen halmozzák a vagyont, hanem tehetségükkel, munkájukkal érik el céljaikat, mivel ez adja az igazi elégedettséget és forrása a nagybetűs boldogságnak, melyre mindannyian vágyunk. Sok minden jót elértünk, de ez nem elég, mert a kevésbé jó dolgok elhalványítják a mégoly nagy sikereket is. Legyen remény, akkor van remény, ha megteremtjük a remény lehetőségét, közösen.
Egyszerű a képlet csak alkalmazni kellene országszerte, akkor mondhatnánk van remény egy jobb életre, jövőre, együtt. Reménykedjünk, hogy így lesz, hiszen csak így lehet elviselni a napi buktatókat, kicsinyes küzdelmeket ,aminek semmi értelme. Buddha–i mondás, miszerint, aki azt hiszi van ideje, téved. Időből van a legkevesebb, nem mindegy hogyan használjuk, saját magunk, családunk és tágabb környezetünk jobb léte érdekében.
Sajnos a tegnap reggeli események tükrében semmiségnek tűnnek a fenti gondolatok, de reménykedek, hogy a háború szele nem érint bennünket és a konfliktus hamarosan megoldódik.
Ki hitte volna –mondjuk 5 évvel ezelőtt, hogy életünk a vírus és a hazai, valamint nemzetközi politikai és gazdasági helyzet tekintetében is sokat változott, változik. Egyénileg, családilag, mindannyiunk élete szempontjából jó lenne hinni, reménykedni az egyszerű, sima, békés életben, de valami mindig történik, amihez alkalmazkodni kell, úgy, hogy megőrizzük azt az életformát, amit kialakítottunk, komfortzónát, amit kedvelünk. Nem is olyan könnyű, hiszen már csak a híradásokat nézve is bizonytalannak kezdjük érezni magunkat. Szükség van a megerősítésre, miszerint –ugye minden rendben lesz, mert enélkül a mindennapok békéje is eltűnik. Vigyáznunk kell magunk, családunk, környezetünk érdekében, őrizzük az értékeket, hogy tartalmas, eredményes, sikeres és nem utolsósorban boldog életünk legyen.T ehát mit tehetünk, reménykedünk.
A magyar nyelv különlegességének, ezzel együtt gondolkodásunknak és kifejezőkészségünknek sokat köszönhetünk. Megóvhattuk általa népünk szabadságát, akkor is, amikor erre nem nagyon volt másképp lehetőség. A kilencvenes évek elején, amikor kvázi kinyílt a világ előttünk és az utazás már nem csak kevesek kiváltsága volt, többen kérdezték más országok polgárai tőlem-, mi is oroszul beszélünk–e. Ilyenkor büszkén kihúztam magam és a magyar nyelv szépségére, különlegességére hívtam fel a figyelmet.
Vírus idején sokan rászoktak a TV-nézésre, pedig fogadkoztak, hogy ők nem lesznek sorozatfüggők. Erre épít több ismert csatorna és ontják a nézhető vagy akár unaloműző időtöltésre szánt többnapos vagy hetes elfoglaltságot jelentő filmeket, sorozatokat.
Jó –e vagy éppen kevésbé jó, megoszlanak a vélemények. Érvek és ellenérvek sorakoznak, de ma már kitörölhetetlen a szótárból.
Ülök itthon és az irodám az ebédlőasztal, ahonnan jól belátom az egész terepet. Agatha Christie is így csinálta, lehet, hogy ezért is méltányolom nagyra munkásságát és imádom regényeit. Balra kilátok a kertbe, előre a konyhába, jobbra a nappali részbe. A TV-t is láthatom, ha éppen úgy adódik. Teljes komfort. Előttem a laptop, verem a billentyűzetet rendületlenül.
Sok munka, takarékoskodás, tervezés mire eljutunk a nyugdíjas évekhez. A mostani negyvenesek még bőszen legyintenek, minek ezzel foglalkozni és mi is ezt tettük az ő korukban. Persze ma már tudjuk, hogy az előtakarékosság, az előrelátás fontos, hogy a későbbi remélhetőleg évtizedek is jól teljenek és ne kelljen aggódni, mi lesz akkor.
Mi kell az ünnepléshez? Türelem, megértés, szeretet, bizalom és bizakodás, hogy azt mondhassuk, amikor elmúlt szép, emlékezetes ünnepnapjaink voltak idén is.
Tudom, mindig előre kell nézni, a múltba merülés hiábavaló, legtöbbször nem vezet jóra. Próbálom ezt az elvet követni, nem mindig sikerül. Ahogyan telnek az évek, évtizedek, egyre inkább előjönnek életem korai történései.
Angolul jól, magyarul nem annyira, de ez az angolokat nem igazán érdekli. Téged érdekel? Igen, engem érdekel. Amikor telefonálok, mindig ügyelek rá, hogy megkérdezzem a másik felet, jól érzi-e magát, mert ez a legfontosabb. Ez az alap, ha nem érzed jól magad a bőrödben, akkor dolgoznod kell rajta, hogy érezd jól magad!
Gonosz pálya, nem a munkádra, a pozíciódra gondolok, se nem arra, hogy milyen sokan kerültek az utóbbi években a saját gonosz pályájuk csapdájába.
A döntés pedig, a vezetéstudomány egyik legfontosabb szava, mely a vezető sikerességének egyik fokmérője. Lehet jól vagy rosszul dönteni, de dönteni kell. Kivéve persze azt a helyzetet, amikor nem tudod, mit csinálj, mert ekkor a mondás szerint, ne csinálj semmit. Hát ez nem a nők, a női vezetők műfaja, mi mindig csinálni akarunk valamit, sokszor akkor is, ha éppen várni kellene. Ennyi szómagyarázat után, miről is szól az aktuális írás: Tudtátok, hogy a könyveknek gyógyító hatásuk van?
